„Születésemkor mentőöv lettem volna egy fuldokló házasságban. De sajnos a szüleim csak pár évig tudtak sodródni a nyugalom szigete felé. Kezdődtek a viharos időszakok. Sok brutalitás, verekedés és gyűlölet jellemezte. Minél rosszabb volt a helyzet, annál nagyobb mosollyal mutattuk a világ felé, hogy minden rendben. Az iskolában jól tanultam, de a magaviseletem árulkodó jel volt. Vallásos általános iskolába jártam. A hit csak egy „rutin” volt. 10 éves voltam, mikor megfogalmazódott bennem, hogy hova szeretnék menni tovább tanulni. Talán ez a cél segített át a nehézségeken, és továbblátni az akkori helyzetemen. Aztán egyre több célom lett. Kényszeresen kezdtem kapaszkodni beléjük. Mire betöltöttem a 11-et, a szüleim elváltak. És ez még csak a nehézségek első lépcsőfokát jelentette. A szüleim elvesztegetett éveiket kezdték bepótolgatni. Egyetlen felnőtt ember volt, akiben megbíztam, és aki segített, mikor baj volt. Egy óvónő volt, aki a nagyszüleim szomszédja volt. Mint később kiderült csak egy eszköz voltam neki. Arra használt, hogy nagyapámhoz közelebb kerülhessen. Akkor már évek óta viszonyuk volt. 13 éves koromban felvállalták kapcsolatukat, így a nagyszüleim is elváltak. A világ ekkorra már tudta, hogy mi van a mosoly mögött. Kiderült az alkoholizmusa és hűtlensége a családomnak. A kortársaim nem értettek meg, bántottak. A legjobb védekezés a támadás. Gondoltam... Egyre romlottabb személyiségem, értékrendem és világképem lett. Anya nem volt képes szeretni és rengeteget bántott lelkileg/testileg. 14 évesen sikerült elérnem a célomat, bejutottam abba a gimnáziumba, amire akkor már 4 éve vágytam. Elkerültem otthonról, és azt hittem ezzel majd minden meg lesz oldva. De valami nem volt jó. Nem volt jó, hogy a társaim tükröt tartottak elém, és rá kellett jönnöm, hogy milyen is vagyok valójában. Olyan emberré váltam, amilyen sose akartam lenni. Aztán fél évvel a gimi elkezdése után anya elköltözött. Pestre ment az akkori pasijával. Nélkülem. És a tudtom nélkül... Akkor összetörtem. Nem volt kihez fordulnom. Se barátok, se normális család. Apához költöztem. Nem láttam más megoldást, mint a bulikat és a fiúkat. De semmi sem enyhítette azt a fájdalmat, ami belül volt. Kezdtem tönkretenni magam. Aztán rájöttem, hogy ez nem megoldás. Rájöttem nem bírom tovább egyedül. Nem bírtam tovább rejtegetni a fájdalmamat. Az utolsó kapaszkodót ragadtam meg. Imádkozni kezdtem. És Isten megsegített! Egyenként rakta össze a darabjaimat. A végletekig összetört. Új alapokat kaptam. Össze kellett törnöm ahhoz, hogy Isten újjáépítsen. Új ember lettem. Megtaláltam önmagam, megtaláltam a helyem, rendeződött az életem és kapcsolatom lett Istennel. Elfogadtam Jézust, az evangéliumot, megbántam a bűneimet, megbocsátottam az embereknek és megtanultam szeretni. Sokkal másabb lettem. Máshogy látom a világot. Máshogy lát a világ. Nem volt könnyű megváltozni. Nem volt könnyű kimászni a nehéz helyzetekből. Azt hittem, mindez lehetetlen… De Istennek semmi sem lehetetlen! Már tudom, bármi történjék is velem az életben, Isten ott van nekem. Nem hagy el és szeret engem. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése