Január 15. 12:00

Nagy pillanat volt. Merem azt mondani, hogy életem egyik legjelentősebb és legboldogabb perce. Hét és fél év... nagyon kemény és tanulságos időszak volt. Végeztem az ELTE Jogi Karán. Szerintetek megérte?

Érettségi után nem tudtam mi szeretnék lenni, ezért főleg szülői ösztönzésre jöttem jogot tanulni. Azt hittem, ha majd tanulok, sikerülnek a vizsgáim. Már az első félévben rájöttem, kissé "mellényúltam": nem érdekelt és nem is szerettem amit tanulok, és hiába tanultam, az eredmények sokszor nem ezt mutatták. Elkezdtem komolyan kutatni Isten tervét, de nem jött konkrét válasz. Így teltek a félévek: vizsgaidőszakokban nagy mélységeket éltem meg lelkileg. Ezek által formált Isten. Belevitt szinte forgatókönyv-szerűen bukással végződő helyzetekbe, olyan sokszor, hogy a végén már nem is számoltam. Előfordult, hogy hajszálon múlt, hogy bennt maradtam az Egyetemen. Csodálatos volt, hogy mindezek között erőt adott, kitartást, küzdeni akarást, és megmentett a legszörnyűbb dolgoktól, nem kísértett jobban, mint el bírtam volna viselni. Sok "de ha nem tenné is, akkor is bízunk benne" helyzet volt, ezek függésre késztettek Tőle. Több évig nagy volt a sötétség szakmai vonalon, nem tudtam egyáltalán miért csinálom, ha nem szeretem, és miért nem látom, hova menjek át. Isten eközben szépen szőtte a szálakat.

Már az egyetem első napján megismerkedtem a Mekdsz jogi diákkörével, ami meghatározta az ott töltött éveimet. Találkoztam több felekezetből jövő, odaszánt diákokkal. Együtt ültünk előadásokon, együtt szenvedtünk a vizsgákon. Nagyon szoros baráti/testvéri szálak szövődtek. Néhány év múlva, a diákkör egyik krízis időszakában ismertem meg a Timóteus Társaságot. Isten őket használta abban, hogy segítsenek új lendületet adni a diákkörnek. Engem közben tanított Isten a vezetésre, evangélizációra. Kaptam egy új perspektívát arról, hogyan bízhatjuk Istenre az evangélizációban elért "eredménytelenséget", majd lassan a diákkör új irányt kapott, és sok lelkes taggal bővült. Apró lépésenként, sok küszködéssel, de nagy áldást hordozva történt mindez. Tanultam a tanítványozásról, majd az ima erejéről. Lassan az egyetem a vége felé közeledett, és még mindig ott voltam. Találtam egy terültetet, a kriminológiát, ami végre lelkesedéssel töltött el, megláttam, milyen nehéz egy fiatalnak a börtönből szabadulva újat kezdeni. Isten a fiatalkorú elítélteket is a szívemre helyezte, ezért róluk írtam a szakdolgozatomat.

Közben megismerkedtem majd összeházasodtam Kálmánnal, és munkatársként csatlakoztunk a Timóteus Társasághoz. Az utolsó nagy próbát a - többször kudarcba fulladó - záróvizsgák jelentették. Egészen addig jutottam, hogy újra ott volt az elbocsátás lehetősége, méghozzá az utolsó vizsgámon. Tudtam, hogy vagy megkapom a diplomát, vagy át lesz húzva az elmúlt 7,5 évem egyetlen tollvonással. Nagyon személyesen szólt hozzám Isten a próbákról és a bizalomról. Végül megengedte, hogy sikeresen végezzek, és most itt állok boldog feleségként egy csodálatos munkaterületen és még diplomám is van. Mindez nem lett volna így az elmúlt évek szenvedései nélkül.

Szerintetek megérte? Szerintem IGEN! " Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövõt adok nektek." - Jer. 29:11

J